2013. október 13., vasárnap

The Holmes Brothers
Teen!lock, Angst: Mycroft mesél a múltjukról... Mondtam én hogy visszasírjátok még a fluffokat, én is legszívesebben benyomnék a végére valami baromságot, hogy megtörjön ez a komor hangulat, de áh, nem tehetemmm... Ajánlott zene, egyik kedvenc számom, és azért ez az ajánlott, mert láttam egy remek, szomorú spn videót vele... bár ez Sherlock, de sebaj. Ja, és első angst szárnypróbálgatás Sherlockban meg úgy általában, szóval bocsássatok meg! Ui: Magamhoz képest elég hosszú lett

- Oh, üdvözlöm John, minek köszönhetem látogatását? – kérdezett rá Mycroft, és letette a teáscsészéjét a szépen faragott tölgyfaasztalára, majd intett hogy foglaljon helyett. John leült, és kissé feszengve válaszolt.
- Hát, igazából semmi olyan „fontosabb” dolog, csak… ma megérkezett a meghívó Sherlocknak az osztálytalálkozójára, és mintha félelmet láttam volna rajta, mikor megkérdeztem megy-e, és mikor válaszolt, a szokásostól eltérően idegességet hallottam a hangjában, viszont mikor megérdeklődtem miért nem megy, nem volt hajlandó válaszolni, és gyorsan elterelte a témát, bár ez szokásos a múltjánál, de ez most másabbnak látszott. Abban reménykedem, hogy esetleg meg tudná mondani, mi zaklatta fel ennyire – Mycroft arca kissé elkomorult, és lassan belekortyolt a teájába, majd egy kellemes fellélegzéssel visszatette az immáron üres csészéjét. Hátradőlt a székén, és ujjait összekulcsolva az ölébe helyezte.
- Sherlock, mint tudja, nem az érzelmek embere, viszont a múltja tele van rossz dolgokkal, amikről végképp nem szeret beszélni, de ha szeretné, ezt a középiskolás incidenst elmesélem, de ne várjon egy aranyos kis tündérmesét.
- Nem is vártam – rázta szomorúan a fejét John, és ő is hátradőlt a fotelban.
- Nos, akármilyen nehéz is elképzelni ezt a mostani Sherlockra ránézve, de ő sem volt ilyen mindig. Kiskorában igazi kis csirkefogó volt, csak abban különbözött a többi gyerektől, hogy ő értelmesebb volt, ő nem ette meg a homokot, hanem a mikroszkópja alatt vizsgálgatta. Meg persze kicsit visszahúzódóbb volt, de még így is jól eljátszadozott a többi gyerekkel, még általános iskolában is, de ekkor jött a középiskola. A szüleink azon a nyáron haltak meg autóbalesetben, mindketten rettenetesen le voltunk sújtva, bár mindketten másképpen dolgoztuk fel. Míg én leginkább csak miatta tartottam magamat, de este ugyanúgy álomba sírtam magamat minden egyes nap körülbelül egy fél évig, ő soha nem sírt, csak egyszerűen a magányba fojtotta a bánatát, egyre távolabb került tőlem. Tudja, igazán jó kapcsolatban voltunk a szüleinkkel is, meg egymással is. Az édesanyám az egyik legszeretőbb asszonyok egyike volt, mindig törődött velünk, este felolvasott történeteket a csillagokról, és készített nekünk mindenféle finomságot, míg apánk igaz, keveset tudott otthon lenni, de mikor éppen otthon volt, akkor mindig elvitt minket valahova, és ott beszélgettünk meg játszottunk, vagy esténként, ha féltünk, megnyugtatott bennünket, gyermeki szemmel nézve hősiesen belesett az ágyaink alá, és megküzdött az ottani szörnyekkel. Mi meg Sherlockkal nagyon szerettünk együtt lenni, játszani, az egyik kedvence az volt hogy én voltam a hajója, ő egy kalóz, és mindig teljes kalóz maskarába beöltözve, távcsővel a markában felugrott a hátamra, és mutatta merre menjek, kit vagy mit fosszunk ki, bár a legtöbbször a kifosztott anyánk sütis dobozkája volt, amiért mindig megdorgált bennünket, hogy miért nem tudjuk meghagyni neki az ő kedvenceit, de persze mindezt egy gyönyörű anyai mosollyal – Mycroft haloványan elmosolyodott a szép emlékre, de hamarosan visszakomorodott. – De mint mondtam, szörnyű véget értek, Sherlock meg visszahúzódóbbá vált, és elkezdte ezt a fajta megfigyelést gyakorolni, amit manapság is szokott csinálni, hogy elterelje a figyelmét a tragédiáról. Jött a középiskola, és mivel akkoriban így is le kellett mondanunk egy pár dologról addig, míg el nem végeztem az egyetemet, így kénytelen voltam egy átlag iskolába járatni, ahol míg az elit iskolában sznobok voltak többen, ott a huligánok, már elnézést a kifejezésért. Tele volt üresfejű emberekkel, szeretett nemzetünk hulladékaival! Mai napig rettenetesen bánom, hogy nem próbáltam meg egy jobb iskolába járatni, ahol legalább kevéssel intelligensebbek az emberek! Na visszatérve, első nap után rettenetesen nézett ki. Míg mikor reggel elvittem autóval az iskolába, akkor a maga csendes módján, de látszódott rajta az izgatottság, viszont mikor haza jött egyedül, akkor sok fájdalmat láttam benne. Próbáltam noszogatni, hogy árulja el mi történt, milyen volt a nap, de nem volt hajlandó felelni, csak annyit, hogyha továbbra is folytatom, akkor nem vacsorázik, és ezzel tudta, hogy bekerített, mivel akkoriban nem is evett rendesen, de nem azért mert baja lett volna a súlyával, hanem mert „egyszerűen fölösleges”- nek tartotta, hogy az ő szavaival éljek, de nyilvánvaló volt hogy az étel mindig anyánkat juttathatta eszébe. Sokat töprengtem ezen, és végül arra a döntésre jutottam, hogy adok egy hónapot, mert lehet, hogy még nem talált barátokat magának és azért ilyen, de egy hetet kellett csak várnom, felhívtak, hogy összeverekedett valakivel, és hogy legyek szíves befáradni az iskolába. Félve indultam meg, mert ez nem volt akkoriban jellemző rá, azelőtt még soha nem verekedett. Mikor beértem az igazgató irodájába, négy szék volt ott. A baloldali kettőn egy negyvenes éveiben járó nő ült, mellette egy Sherlockkal egy idős fiú focista mezben, a jobb szeme alatt egy lila karikával és felszakadt szájjal, míg a szélső jobb oldalin ott ült ő, szemét lesütve, miközben egy zsebkendőt tartott a vérző orra alá. Leültem mellé, és kíváncsian vártam az igazgatóra, hogy elmesélje, mi történt. Kiderült, hogy elméletileg csak úgy nekitámadt a fiúnak, és ezért bent maradást kapott. Mikor ezt elmondta az igazgató, Sherlock nem mondott semmi ellenvetést, pedig tudtam, hogy biztos nem így volt, magától nem támadt volna le senkit. Mikor vittem haza kocsival, megkérdeztem, hogy mi történt. Mire harmadszorra, már kissé dühösen és fáradtan megérdeklődtem, elmondta, hogy „Anyát egy prostituáltnak nevezte, vagyis a szónak az egyik szinonimáját használta”, mire csak csendesen vezettem hazáig, ahol ő egyből bezárkózott a szobájába. Annyira ártatlan volt, még csak a szót is alig merte kimondani, és annyira félt is, miután megtette azt, vagyis megverte azt a fiút, hogy nem merte elmondani, hogy nem így volt. De ezután egyre rosszabb lett minden. Folyamatosan azt állította, minden rendben, nem is tűnt úgy hogy rosszul lenne, és úgy látszott ez a verekedés volt az első és az utolsó alkalom. De egy hónap múlva elkezdett egyre sápadtabb lenni, a tanulmányai kezdtek megromlani, késő estig kint volt isten tudja hol, és még sorolhatnám. Első alkalommal mikor kint maradt, akkor mondtam neki másnap mosolyogva, hogyha a barátaival el akar menni valahova, akkor menjen, csak szóljon, viszont ezek egyre gyakrabban lettek, így egyik este sokáig fent maradtam, és megvártam, míg hazaérkezik. Hajnal háromkor becsörtetett az ajtón, és majdnem elbukott a saját lábába, annyira rossz állapotba volt. Dühösen odarohantam hozzá, és még én is felismertem a jeleket, hogy be volt drogozva. Ekkor rettentően nagy vita kerekedett ki köztünk, mindketten üvöltöztünk a másikkal mindenféle trágárságot mondva a másikra, és azt sem tudom már hogyan lett vége. Másnap és még azt követően vagy egy hónapig végképp úgy tűnt rendbe jött, nem volt kimászkálás, a tanulmányai is egyre jobbak lettek. Aztán jött az a szörnyű nap, mikor felhívtak a kórházból, hogy az iskolában, a fiú mosdóban találták meg ájultan, túladagolva, és egy hajszálon múlt, hogy túlélte. Mikor beértem a kórházba, akkor még kint kellett várakoznom, de odajött hozzám egy nő, az iskola pszichológusa, és vele kezdtem el beszélni. Elmesélte, hogy nap mint látta Sherlockot, már az első naptól kezdve, és elmesélte hogy mi mindent tettek vele a többiek csak a szünetekben, mint mondjuk összefirkálták a szekrényét, rugdosták, és amik a legrosszabbak voltak, a lelki terrorizálások, azzal bántották hogy a szüleink sosem szerették, azért hagyták itt, és hasonlókkal. Ő akart szólni, de a többi gyerek még őt is megfenyegette, és mikor mindezt elárulta, szerencsétlen sírva fakadt, és már én is annak a közelében voltam. Átnyújtottam neki egy zsebkendőt, miközben a fejemben ostoroztam magamat, hogy hogyan is lehettem ennyire ostoba. Persze miután találkoztam vele, nem mondott semmit, de nem is kellett, csak ott voltam vele addig, amíg ki nem engedték. Ezt követően sem állt le a drogokkal, de legalább annyit sikerült belőle kicsikarnom, hogy kevesebbet tegye, ne kockáztassa az életét. A tanulmányait is feljebb tornásztattam vele, és végül rengeteg szenvedés árán, de végül kibírta azokat a szörnyű éveket. Mindketten megedződtünk ezalatt az időszak alatt, és azóta sem hiszem hogy szívesen emlékezne vissza erre. Nem voltak barátai, mindenki fájdalmat okozott neki… maga sem emlékezne rá vissza, nem, John? Na igen, ennyi lett volna a ma délutáni mesedélután, sajnos dolgom van, de remélem megérte elmondanom magának, és így jobban át tudja érezni Sherlock helyzetét – felállt, és odament az egyik kis fiókhoz, majd kivett belőle egy teasüteményt, és visszaült a helyére. John melankolikus állapotban még hosszasan nézte Mycroft Holmes-t, a Brit Kormányt, aki mindennél jobban féltette a testvérét, Sherlock Holmes-t, majd lassan megindult a kijárat felé, de még hallotta hogy előbbi beszédpartnere újságja mögött felszipogott. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése