b u r n i n g desireship

Long way down

Hetalia, Angst(?): Amerika szeretve akar lenni... Ennél többet nem tudok írni, mivel ez nem tudom mi, de őszintén. Angstolni akartam, erre ez lett belőle...ez is mutatja hogy ez nem nekem való, maradok is a kis crack meg fluff ficjeimnél :') De egy kis figyelmeztetés, hogy van benne pszichés betegség, így hát saját felelősségre olvassa mindenki. (Jobb félni, mint megijedni  szokták mondani) Mindig van egy kezdet, csak az esetek többségében utólag látjuk meg, hogy igen, ez volt az, emiatt indult meg minden, és ezért jutottunk el oda, ahova, ezért váltunk olyanná, amilyenné. Mindez emiatt az egy kis esemény miatt, amit észre sem vettünk, hogy különösebben kilógott volna az átlagból. Ilyenkor érvényesül az az alapelv, miszerint a béka egyből kiugrik a vízből, ha forró vízbe dobják, viszont ha először hideg vízbe teszik, majd úgy forralják fokozatosan, akkor sikeresen megfőzhetik. Az indító esemény felelt meg annak a pillanatnak, mikor meggyújtják a víz alatt a tüzet. Ezt követően eleinte csak apróbb dolgok történtek, egy-két változás a mindennapokban, majd folyamatosan váltak egyre jelentősebbé ezen változtatások, míg végül lényünk majdnem egészét elveszítettük a folyamat során. És ennek a folyamatnak a végén visszagondolunk, mit kellett volna máshogy csinálni, hogy elkerüljük ezt a sorsot, de egy idő után belátjuk, hogy fölösleges elmélkedni ezen, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni, majd hagyjuk, hogy a forró víz szép csendben ellepje testünket. *** Kora reggel volt, de már a madarak fáradhatatlanul dalolásztak, a Nap pedig vidáman töltötte be a konferenciatermet fényével és emelte ki a sötétségből a gyönyörű faragásokkal díszített oszlopokat és a falakon ékeskedő festményeket, melyek mindegyike egy-egy évszakot volt hivatott bemutatni a festő stílusa szerint. Az országok viszont a boldogság legkisebb jelét sem mutatva ültek a szokásos helyükön, mialatt ingerülten vártak még egy személyre, hogy megérkezzen, és minél hamarabb letudhassák a megbeszélést majd visszatérhessenek ágyaikba. Ekkor a halotti csendet megtörte az öreg ajtó nyikordulása, ahogy kinyílt és belépett rajta a fiatal ország, kezében egy méretes hamburgerrel, és vidáman szökdécselt előre, egészen el a helyéig. - Miért vagytok ilyen nyomott hangulatban? Hisz süt a nap, a madarak csicseregnek, és Amerika kapitány még mindig él! – ösztönözte a többieket Amerika, akik hangosan felmorogtak. - Maradj már kussban! Legalább akkor a tokád sem idegesítene annyira az ide-oda mozgásával és talán meg is kezdhetnénk végre ezt a rohadt gyűlést – csitította el nem éppen a legudvariasabb hangnemben Dél-Olaszország, majd egyből elnézett Németországra. – Kezdd el krumplizabáló, és lehetőleg most ne mondj el egy egész kibaszott regényt. Németország kissé megilletődve felkelt, majd elkezdte sorolni a dolgokat amelyeket meg kellett beszélniük. Észak-Olaszország durcásan oldalba bökte könyökével testvérét, amiért ilyen volt, a többi ország pedig jegyzetelt, és úgy tett mintha mi sem történt volna, kivéve Amerikát. Ő oda sem figyelt arra amit a nagy termetű német mondott, csupán a gondolataiba merülve nézett a falon egy pontot. „Toka? Nekem lenne tokám?” – kérdezte meg magától, majd óvatosan odatette a kezét az álla alá – „Hmm, majd akkor úgy kell tartanom a fejemet hogy ne látszódjon” – találta ki a megoldást seperc alatt, majd mosolyogva nézett rá a mellette ülő ország papírjára és kezdte el másolni az addig lejegyzetelt szöveget. *** Egy héttel később a Szövetséges hatalmak kiültek a parkba, hogy egy piknik keretén belül beszélgessenek és pihenjenek. Dél múlt tizenhat perccel, a hőség pedig elérte a 36 Celsius fokot is. Az égen egy felhő sem volt ami megálljt parancsolhatott volna a Nap rémuralmának, így az országok napernyők segítségével próbáltak menekülni a már-már égető sugarak elől. A hőség ellen viszont az sem bizonyult elegendőnek mikor már csak egy nadrág és egy felső volt rajtuk – mert hát mégsem akartak közszeméremsértők lenni - , szóval különféle taktikákon gondolkoztak, kivéve Amerika, aki teljes higgadtsággal ült a kabátjában és ivott a kólájából. - Te lenni teljesen hülye! Kabátban ilyen hőségben? – mordult rá Kína mialatt kontyba fogta hosszú haját, és egy óriási legyezővel legyezte magát. - Oh mon cher, bizonyára csak nem akarja közszemlére tenni a „husiságát” – mosolyodott el Franciaország, aki pedig összefogott hajjal ült a kabátján, és Pierre-t kérte meg hogy legyezze a szárnyaival, aki serényen tüsténkedett eme feladat ellátásával.  - Hé, én nem is vagyok husi! – reagálta le Amerika teli szájjal, majd lenyelte a falatot és elővette a vízi pisztolyát a háta mögül, amivel orvul megcélozta a francia szőke hajzuhatagát, és sikeresen el is találta. A fegyveres fél vidáman csengő nevetése hangzott fel, majd a másik egy drámai monológot adott elő a hajáról. De a mondata közepén ő is elővette fegyverét a nadrágjából és visszaadta jogos tartozását… vagyis csak akarta, mivel véletlenül az oroszt találta el, akit a jellegzetes lila aurája ölelt körbe, majd mindenki döbbenten tekintett rá mikor elővette a vízi géppisztolyát, és megkezdődött a csata. Még egy pár óráig ott lebzseltek a parkban, majd végül Amerika kimerülten hazaért, és ledőlt a puha kanapéra. Éppen elővett volna egy hamburgert mikor is eszébe jutott amit Franciaország mondott róla. „Vajon tényleg meg vagyok hízva?” – kérdezte, majd felkelt és nehézkes mozdulatokkal lehántotta magáról a ruhadarabokat, mígnem egy boxer volt az egyedüli ruhadarab ami a testét takarta. Kiment az előtérbe, és megnézte magát az egész alakos tükörben, ami az egyik szekrény ajtaján foglalt helyet. Aprólékosan figyelte meg teste minden porcikáját, a vastag combjaitól kezdve a kissé kidudorodó hasán át a telt arcáig. - Ha elkezdek edzeni, akkor majd lefogyok! És akkor majd a többiek sem fognak gúnyolni, hanem szeretni fognak – mosolyodott el, de ekkor előtört egy ásítás belőle, így eldöntötte hogy majd holnap kezd neki a tervének. Ledőlt a kanapéra és pár másodpercen belül el is aludt. Néhány nappal később el is kezdte az edzést, és abból sem a könnyebbik fajtát. Felvette a szokásos szürke pólót és fekete melegítőalsót, amit hordani szokott ilyenkor, majd kiment az udvarra, az autója elé. Akkor éppen volt egy-két felhő az égen, így nem zavarta őt semmi a bemelegítésben. Mikor úgy vélte, megfelelő mennyiséget csinált a különböző mozdulatokból, odaállt az autója elé, és szép óvatosan megemelte, majd elkezdte húzni maga után, ahogy kiment az utcára. Az autó súlya igencsak megterhelte izmait, de kitartásának köszönhetően nem adta fel, és ment tovább. Hirtelen meglátta hogy valaki vele szembe jön kocogva, és folyamatosan rajzolódott ki előtte az ismerős körvonal. - Artie! – kiáltott neki oda vidáman, mire a másik megállt a futásban, és döbbenten nézte az amerikait aki a kocsit tartotta. Az angol egy zöld melegítő párost viselt, és a fülében lévő fülhallgatóból kihallatszódott a rock zene. Vagy egy fél percig állt ott ugyanazzal az arckifejezéssel, majd Amerika éppen megkérdezte volna hogy jól van-e mikor a másik végül feleszmélt. - Ó hogy rohadnál meg – fakadt ki lihegve Anglia, majd legyintett a kezével, és megindult visszafele, most már gyalogolva. Az amerikai letette az autót, és némán figyelte a másik sziluettjét amíg az végül el nem tűnt a látóhatárból. Végül egy szomorú mosollyal megvonta a vállát, majd megfordította az autót a másik irányba, és kinyitotta a kocsiajtót. Az ülés el volt lepve különféle gyorséttermi ételek csomagolásával, így azokat arrébb söpörve ült le a vezetőülésbe. Éppen indította a motort mikor észrevette hogy még egy egész Big Mac volt a mellette lévő ülésen. Egy pillanatig habozott, majd felsóhajtott és figyelmen kívül hagyva az ételt haza autózott. - "Akkor úgy tűnik hanyagolom az edzést, mert így csak még jobban utálnak” – jegyezte meg magának mialatt beparkolt az autójával, majd kiszállt és ahogy a bejárati ajtó felé vette az irányt, észrevette hogy beborult az ég, így sebesebben szedte a lábát, mert nem akarta hogy elkapja egy zuhé. *** Körülbelül egy hónap telt el azóta a nap óta, mikor Amerika rádöbbent, hogy az edzés nem jó, és helyette egy másik módszert kell kitalálnia. Aznap este leült a számítógépe elé, és utánanézett a dolgoknak, amikről azelőtt nem is hallott. Ilyen volt a kalória, a testtömegindex, és minden más szakszó a témakörben. A szemüvegét vissza kellett tolnia az orra hegyére, ahogy egyre több információt tudott meg, és ezzel egyenesen arányosan lett egyre rosszabb kedve. Végül arra a döntésre jutott, hogy lecsökkenti a napi hamburgeradagját, és ezáltal sikerül leadnia fölös súlytömegéből. Az első héten nehezen tudta kontrollálni éhségét, még úgy is hogy elterelte a figyelmét a videojátékkal. A napjait azzal töltötte hogy a kanapén összehúzódott magzatpózba, és elkezdte mormolni a mantráját, ami megadta neki az erőt ahhoz, hogy ne egyen többet annál, mint amit betervezett magának. Aznap zuhogott az eső, ő pedig épp megállította a játékot, hogy fel tudja hívni Japánt. Eltervezték hogy elmennek a vidámparkba, mert Amerika meg akarta mutatni Japánnak azt az – ő szavaival élve – „ultrakirály” hullámvasutat, de titokban azt is megakarta mutatni hogy mennyit fogyott azalatt az egy hónap alatt. Mosolyogva nyúlt az amerikai a mobiljáért, majd odatette a füléhez. Háromszor csörgött ki mire meghallotta a kattanást, ami jelezte hogy a telefon fel lett véve. - Amerika-san? – kérdezte Japán, de a hangját alig lehetett hallani a háttérben lévő hangos zenétől és üvöltözéstől. - Igen, én vagyok… csak azt akartam mondani hogy akkor tegyük át máskorra a vidámparkot az esőzés miatt. - Oh, tényleg, a vidámpark… re- - Amerika?! – egy hang megszakította Japán mondanivalóját, és megszólította a másikat. - Porosz? – kérdezett rá, de nem volt benne biztos hogy ő az, és egyébként is, mit keresne Japánnál? - Igen, itt ő királysága beszél! Hah, most rádöbbentem hogy neked elfelejtettünk szólni a buliról! – üvöltötte bele a telefonba, így az amerikai kicsit odébb tette a fülétől a halláskárosulás megelőzése végett. - Milyen buliról? – kérdezte meg, és csak reménykedni tudott hogy a másik elég részeg ahhoz, hogy ne hallja meg a hangjában lévő érzéseket. - Hát erről, amin itt vagyunk! Bocs, de megfeledkeztünk rólad, bár nem is baj, mert tuti mindent felzabáltál volna és így legalább nekünk is marad valami kesesese~! Na csá! – ezzel a végszóval le is tette a telefont a másik, de még a háttérben lehetett hallani, ahogy Japán kéri vissza a mobilját a porosztól. Az amerikai lassú mozdulattal elvitte a telefont a fülétől, és letette vissza a helyére, majd keserűen felnevetett. - Mert úgyis felzabáltam volna mindent… - idézte fel a beszélgetésfoszlányt, majd lenézett az asztalon lévő félig megevett hamburgerre, utána pedig az elsötétült tv képernyőre, amiről az arca tükröződött vissza. A látását egyre jobban elhomályosították a könnyek, a nevetése pedig lassan ment át fuldoklásba, ahogy figyelte az arcképét. - Visszataszító vagyok… - mondta a tükörképének, majd undorodva nézett le a hamburgerére, amit egy ingerült üvöltés keretében lökött le a földre sok más egyéb tárggyal együtt. Épp egy villámlás szelte át az égboltot mikor kirohant a fürdőszobába, és letérdelt a wc kagyló elé. - Még mindig túl sokat eszek… - nyögte fulladozva, mialatt felemelte a jobb kezét, majd a mutatóujjával ingerelte a nyelőcsövét. A könnyek még jobban megáradtak a szeméből ahogy a wc felé hajolt és kivetette magából a félig-megemésztett ételt. - Így soha nem fognak szeretni…! – üvöltött fel köhögve, majd folytatta az önsanyargatást egészen addig, míg már nem jött ki belőle semmi. A hátával nekidőlt a falnak, és a térdét átölelve ült a hideg csempén, míg a kimerültség át nem segítette az álmok világába. Ezt a napot követően nem evett semmit. Akárhányszor hamburgerért nyúlt volna, megállította magát, majd odaállt a tükör elé. A tükörképe egy telt arcú, túlsúlyos Amerikát mutatott, ami segített neki kordában tartani étvágyát. Pár nappal később világtalálkozóra kellett mennie. Feszengve ment be a szobába, az arca előtt egy sállal, hogy ne vegyék észre az arca teltségét. De senki nem figyelt rá, így az amerikai boldogan felsóhajtott mialatt helyet foglalt. A gyűlés megkezdődött, és a szokásos unalmas témákról volt szó, amiket Amerika általában tudott jegyzetelni, de most mindig elterelődött a figyelme, egyszerűen nem tudta rávenni magát hogy figyeljen. A találkozó végén épp felkelt a székéből mikor meghallott egy hangot. - Amerika, te beteg vagy? – meglátta maga mellett Kanadát, akit észre sem vett hogy mellette ült. Félve nyúlt a sálához, és próbált egy betegséget kitalálni, mire Kanada felnevetett és folytatta. – Azért kérdezem, mert egész gyűlés alatt egy hamburgert sem ettél. – Amerika megnyugodva elmosolyodott, bár ezt a másik nem láthatta a méretes sál miatt. - Nem, csak otthon hagytam a kajámat, egész végig ezen rágódtam, hogy hogyan lehettem ilyen hülye – füllentett az amerikai, maga sem tudta miért. - Nem baj, ez végül is jó, hogy most nem ettél végig a gyűlésen, és figyeltél is! - Igen, az, ha te mondod – válaszolt Amerika, és magában boldog volt. „Tényleg jobban szeretnek, ha nem eszek”. Az ezt követő hetekben, 1-2 hónapban még lelkesebben folytatta a nélkülözést. A napjait játszással és képregény olvasással töltötte, és akárhányszor valaki el akarta hívni valahova – értsd: Japán el akarta hívni valahova – akkor illedelmesen visszautasította, mert nem akart előtte ilyen kövéren mutatkozni. De ahogy telt az idő, úgy érezte magát egyre nyomottabbnak és gyengébbnek. Minden nap megnézte magát a tükörben, de sosem változott semmi, mindig egy ugyanolyan telt alkatú Amerika nézett vissza rá, az óriási tokájával és a hájas testével. Ilyenkor igencsak úgy érezte, hogy fel kéne adnia és ennie, mert mit ér ez az egész, ha így is-úgy is kövér marad, de ekkor elmondta a szokásos lelkesítő mondatát, és sikerült erőt vennie magán. Egy újabb világtalálkozóra indult Amerika. Felvette a mindennapos szettjét, ami viszont szokatlanul állt rajta, de ezt betudta annak hogy már régen viselte, majd kiment az ajtón. Kirázta a hideg ahogy megérezte a szelet, ami nagy erővel fújt, így sietve bemászott az autójába, ahol még mindig vacogott. Sötét volt már, mivel egy esti találkozót tartottak aznap, de a sötétséget néha-néha megszakította a villámlás erőteljes fénye. A dörgés és a szél mintegy aláfestő zeneként kísérte az égi parádét, de éreztették az emberrel hogy még a műsor fénypontja hátra van. Az amerikai leparkolt, majd kiszállt az autójából, de amint elért a lépcsőhöz, meg kellett támaszkodnia és kifújnia magát. Szerencsére csak egy emeletet kellett másznia, de mire a végére ért, addigra megint kifáradt. Belépett a terembe és megigazította a sálat az arca előtt, majd épp lépett volna előre mikor megszédült. Gyorsan nekidőlt a falnak és nagyokat lélegzett. - Amerika, jól vagy? – kérdezte Anglia, aki észrevette a fiatalabb nemzetet, és odasietett hozzá, de amaz csak gyengén bólintott. - Egek, te rettenetesen el vagy sápadva! Japán, hoznál egy pohár vizet kérlek? – fordult oda a japánhoz, aki már el is sietett a vízért. Már a többi ország is felfigyelt rájuk, de úgy gondoltál jobb ha nem veszik körbe, mert akkor lehet csak rosszabbul lenne. - Vegyük le ezt a sálat hogy tudj inni – jött elő az atyáskodó éne az angolnak, az amerikai pedig gyengén próbálta megállítani a másik kezét, de az levette róla a sálát, majd tágra nyílt a szeme a látványtól. Amerika szégyenteljesen elnézett, és majdnem elsírta magát mikor látta a másik arckifejezését. - Amerika… - suttogta elrettenve Anglia, ahogy megsimította a fiatalabbik ország kiálló arccsontját. Amerika nem bírta tovább, a könnyek lassan zúgtak le csontos arcán, majd hirtelen elkezdett forogni vele a világ, és a következő pillanatban összeesett. Az eső ekkor elkezdett zuhogni, erőteljesen kopácsolva az ablakokon. Az összes jelenlévő egyszerre kiáltotta fel a nevét, és odagyűltek köré. Anglia letérdelt Amerika mellé, és feltette a fejét az ölébe, mialatt megmérte a pulzusát, amit éppen hogy csak lehetett érezni a vékony bőr alatt. - Amerika, hé, Amerika, ébredj fel! – motyogta reszkető hangon az angol, mialatt a könnyek elhomályosították a látását. Közben Németország elrohant segítségért, mire Amerika fáradtan kinyitotta a szemét. - Hé, maradj itt velünk, r-r-rendben? – Anglia torkát égették a könnyek, mialatt kiejtette ezeket a szavakat, és átölelte Amerikát. Ekkor a sírása fuldoklásba ment át, mikor megérezte hogy a ruha alatt szinte csak csont és bőr maradt a fiatal országból. - Miért tetted ezt magaddal? – suttogta a fülébe, és még szorosabban ölelte át a másikat. - Most már szerettek? – kérdezett rá Amerika, látszólag nem válaszolva a kérdésre. Anglia belenézett az elgyötört, kék szemekbe, és csak nagy önuralom árán tudott válaszolni. - Miért ne szeretnénk? Mindig is szerettünk! - Akkor szerettek, és ezért megérte – Amerika rámosolygott Angliára, majd minden jelenlévő országra, míg végül lassan lehunyta a szemét, és még utoljára elmondta magában a mantráját. „Azért csináld, hogy szeressenek.”