b u r n i n g desireship

A büntetés

Supernatural, Iskola!Au, Crack: Dean, a fiatal diák szeret szemétkedni a könyvtárossal, Sammel, de most túl messzire ment, és megjárta. Mert én egy rendkívül kreatív címadó és leírás író vagyok. Bár ez tényleg nem szól túl sok mindenről, szóval elnézést kérek GyilkosKoalától, akinek ez a fic készült. Eredetileg volt egy ötletem, de aztán rájöttem hogy már írtam ahhoz hasonlót, ekkor letargiába zuhantam és nem bírtam értelmes történetet kitalálni ehhez, szóval ennyi tellett tőlem és könyvtáros!Sam-től. Ja és lehet enyhén ooc-k a karakterek. Jaj .-. Dean a szekrénysornak nekidőlve állt a nyüzsgő folyosón, kezeit a bőrdzsekije zsebébe mélyesztve, és vigyorogva figyelte a botladozó könyvtárost, aki a sok diák között próbált utat törni. Korábban már azon is elgondolkodott, hogy vajon a másik majd’ két méteres termetével nem fél-e hogy eltapos egy kisdiákot, de akárhányszor elkezdett volna ezen gondolkodni, megjelent lelki szemei előtt a kép és akaratlanul is elröhögte magát, mint ahogy most is. Igazából nem volt semmi baja Sammel, a könyvtárossal, de ösztönös kényszert érzett arra hogy folyton-folyvást megszívassa szerencsétlen flótást. Legutóbb például beosont a könyvtárba, majd a könyvtáros személyes polcát átrendezte egy csöppet, úgy, hogy az másnap a kedvenc könyvei helyett csupán a szarvasok párzási szokásairól szóló dokumentumkönyveket talált.  Ahogy Sam egyre közelebb ért hozzá, megfogant Dean fejében az ötlet, és még mielőtt jobban átgondolhatta volna, kinyújtotta előre a lábát. A felhőkarcoló nagy robajjal dőlt előre, de szerencsére még egyik karjával meg tudta támasztani magát a padlón, így nem ejtett érzéki csókot a padlóval, akin már annyian áttapostak az évek során. Az aktatáskája leesett a földre, a szemüvege lejjebb csúszott az orrnyergén, és pár hajszál pedig a szabadság érzése által okozott eufóriában szálldosott kifelé az összefogott hajból. Dean döbbent tekintettel nézett le a férfira, és ahogy rájött milyen hülyeséget tett, nem tudott megmozdulni, csak nézte ahogy a többiek felsegítik a könyvtárost, aki kedvesen mosolyogva köszönte meg a diákoknak. Hirtelen megindult, mert nem akart Sammel szembenézni, de ahogy megtett pár lépést, valaki a kabátjánál fogva húzta vissza. - A-a Dean, ezt nem úszod meg ilyen könnyen – hallotta meg a hangot a háta mögül, ami most szokatlanul komolyan hangzott ellentétben a szokásossal. Megfordult, és szembe találta magát Mr.Gabe-el, aki egy gúnyos vigyorral tekintett az elkövetőre. – Most menj órára, de majd iskola után szépen elmész a könyvtárba és bocsánatot kérsz Mr.Winchester-től. Majd én is lekísérlek, hisz úgyis velem lesz utolsó órád. Na nyomás – elengedte Deant, aki még egy pillanatig ránézett a tanár úrra, majd sebesen elment az órára.  *** Az órák után Mr.Gabe betartotta az ígéretét, és Deannel az oldalán levonultak a könyvtárba, ahol néma csönd állt. Dean szétnézett a tágas teremben, de nem látott senkit a közelben, egyedül Samet, aki épp feltette a lábát az asztalra és úgy olvasgatott egy vastag, régi kötésű könyvet.  - Khmm, üdv Sam, valaki szeretne tőled bocsánatot kérni aki kivételesen nem én vagyok – nevetett fel Gabe, majd előrébb lökte Dean-t, Sam pedig érdeklődve tekintett fel szemüvege mögül. Meglepve látta vendégét, aki a földet tanulmányozva állt pár méterre tőle.  - Bocs Sa- vagyis, Mr. Winchester – javította ki magát kellemetlenül Dean, Sam pedig kedvesen elmosolyodott. - Nincs semmi baj Dean, csak máskor kérlek ne ismételd meg. - Rendben – felnézett Dean, majd még egyszer bocsánatot kért és sarkon fordult, de ekkor már másodszorra is Gabe karmai közt találta magát.  - A-a, most ezt ennyivel nem úszod meg – világosította fel Gabe, Dean pedig hitetlenkedve nézett fel a férfira.  - De azt mondta csak ennyit kell tennem! - Hát, meggondoltam magam. Még egy fél órát itt maradsz a könyvtárban büntetés gyanánt – ekkor egy gyors mozdulattal levette Dean hátáról a táskáját. – Ez meg addig is nálam marad, mert nem akarom hogy eme értékes időt a telefonod bűvöletében töltsd. - De hát akkor mit csináljak?! – háborodott fel a fiatal fiú, és a karjait keresztbe tette a mellkasa előtt. - Olvass, hisz tudod, ez egy könyvtár – Gabe rákacsintott. – Hidd el, megéri, mert egyes könyvekben igazi varázslatos dolgok rejtőznek, amik csak rád várnak. - Chh, na persze – reagálta le Dean, majd nagyot sóhajtva megindult a könyvtár egyik hátrább lévő szekciójába, és leült az egyik asztalhoz. Átkutatta a zsebeit, hátha talál valami használhatót, és amiket talált, azokat kiterítette az asztalra. Pár másodperc múlva a kincsvadászat véget is ért, és az asztalon egy papír fecni, egy kupon Crowley pokoli piteházába, egy rágó és egy fülhallgató hevert. A rágót a szájába tette, és azt rágcsálta, mialatt a fülhallgatóját piszkálta. Még az volt a leghasználhatóbb az összes holmi közül, de zenelejátszó híján nem tudott vele mit kezdeni. A kupont visszatette a helyére, a papír fecnit pedig kint hagyta és elkezdett belőle hajtogatni.   - Ennyire unatkozol? – hallott meg egy lány hangot a háta mögül, és még befejezte a három nyitást-csukást, majd letette a tátikáját az asztalra és megfordult. Egy vörös hajú lány állt mögötte aki lelkesen nyomogatta a psp-je gombjait. - Hát igen, de úgy látom te nem mondhatod el ugyanezt magadról – vigyorodott el, a lány pedig egy pillanatig felnézett rá, majd mosolyogva leült mellé, le nem véve a szemét a játékról. Dean átnézett a válla fölött hogy lássa mit játszik a másik. - Jé, hisz ezt a játékot még ki sem adták! Akkor hogy van meg neked? – kérdezett rá döbbenten a fiú, a lány pedig megállította a játékot és felnevetett. - Infón ezzel töltöttem az időmet, hogy sikerüljön megszerezni, csak ehhez fel kellett törni egy pár oldalt, és igazából ezért is vagyok most itt, büntetés gyanánt – vonta meg a vállát teljes higgadtsággal. - Király vagy – reagálta le Dean, majd eszébe jutott valami. – Tényleg, meg se kérdeztem még, hogy hívnak? Én Dean vagyok – lazán kinyújtotta a kezét a lány felé, aki egy pillanatig csak nézett a felé nyúló kézre, majd megfogta. - Charlie. - Örvendek a szerencsének, Charlie – vigyorgott rá Dean, Charlie pedig visszavigyorgott rá, majd folytatta a játékot, mialatt elkezdtek beszélgetni mindenféléről. *** - Na, jól töltötted azt a fél órát? – érdeklődte meg Mr.Gabe mialatt Sam asztalának dőlve kortyolt bele az italába. - Szokatlan mód igen – válaszolt Dean egy vigyorral az arcán, majd felvette a táskáját, és elköszönt a két tanártól. Charlie már hamarabb elment, így a könyvtár diákmentes volt. - Na halljam, melyik lényt csempészted bele a táskájába? – sóhajtott Sam, mialatt pakolászott az asztalán. Két kéz lágyan átölelte hátulról, és érezte a másik fejét, aki a vállába vájta az állát. - Lucifert, mert megérdemel ennyit a mi kis Dean barátunk – vigyorodott el, Sam pedig komolyan ránézett. - De hisz a könyv, amiben ő van, az nincs is a könyvtárban! Azt kölcsön adtuk, nem emlékszel? - Tényleg? De akkor ki van abban a világosbarna borítású könyvben? - Méhecskékkel kapcsolatos volt a címe….? - Pontosan – felelt Gabe, Sam pedig felnevetett, és elővette a táskáját az asztal alól. - Gondolkozz egy kicsit, és rájössz. - …Oh, szegényke – nevetett fel gonoszan Gabe, majd közelebb húzta magához Samet. – De legalább megtanulja a leckét. - Az biztos – mosolyodott el Sam, Gabe pedig sunyi vigyorral az arcán bezárta kulcsra az ajtót.  *** Dean hazaérkezett az üres lakásba, és épp nyitotta ki a táskáját, mikor meglátott benne egy szokatlanul vastag könyvet. - Akkor emiatt éreztem a hátizsákot nehezebbnek. Biztos az az idióta Mr.Gabe csempészte bele, hogy még vissza kelljen mennem a könyvtárba – morogta, majd kivette a könyvet, mikor is felfigyelt valamire. - Dean – hallott meg egy halk hangot. Körbenézett, de senki nem volt ott. - Dean – szólalt meg a hang hangosabban, és Dean pedig meg mert volna esküdni rá hogy a könyvből hallja. Közelebb tette a füléhez és majdnem elröhögte magát, amiért ilyen baromságot tesz. - Dean, engedj ki – szólította meg őt ugyanaz a hang, és ekkor Dean egy heves anyázás keretében eldobta a könyvet a sarokba olyan technikával, amit még egy diszkoszvető is megirigyelt volna. A könyv kinyílt valahol az elején, és ekkor kiszállt belőle egy kis lény, rózsaszín szárnyakkal. - Te meg mi a jó élet vagy??! – kiáltott rá kissé felzaklatva a fiatal fiú, a lény pedig közelebb repült hozzá. - Castiel vagyok, és mostantól én fogok vigyázni rád – mondta a barna ballonkabátos lény a rózsaszín szárnyakkal, mire Dean egyszerűen csak ledőlt az ágyra, és próbált elaludni, mivel a hallucináció már minden bizonnyal egy igencsak kimerült állapotot jelezhetett.