b u r n i n g desireship

Fear Storm

Johnlock, Fluff: Sherlock fél,... és ettől John is megijedt. Ne várjatok tőle sokat, szolfézson jutott eszembe az ötlet, és ott kezdtem meg, de a folytonos beszédtől nem tudtam rákoncentrálni, chhh. És a vihar meg a ramaty időből származik. Képet meg nem találtam ami igazán illett volna hozzá, ez volt a leginkább olyan... És előre figyelmeztetek mindenkit, ez egy jó kis fluff felhő, de eljön az az idő mikor visszasírjátok ezt! *ördögi kacaj* - Sherlock, hoztam neked jam-et, remélem örülsz ha már ebben az istenverte időben elmentem érte! – Mondta John, letette a szatyrát a földre és bezárta maga mögött az ajtót. Az esernyőjéből kirázta a vizet amennyire képes volt, és amazt a teljesen elázott kabátjával együtt felakasztotta a fogasra, bár az nem ment egykönnyen a sötétben. - Sherlock? – Kérdezte, mialatt visszavette a szatyrot a kezébe, és megindult a nappaliba. Nem vallott Sherlockra hogy ne szóljon vissza valamit, így John attól félt felrobbantotta magát az egyik kísérlete közben vagy hasonló. Mikor odaért a villanykapcsolóhoz, fény cikázott át az égen, ő pedig felsikoltott, és egy pillanatra elejtette a csomagját, de remek reflexeinek köszönhetően még utána tudott nyúlni. Nagyokat lélegezve kapcsolta fel a villanyt és nézett mérgesen a vele szembeni sarokban kuporgó Sherlockra. De ahogy közelebb lépett, látta, hogy barátja reszketett, így gyorsan ledobta a jam-et a kanapéra, felvette a fehér paplant onnan és ráterítette, majd leült mellé. De Sherlock csak üveges tekintettel nézett előre. - Mi történt veled, Sherlock? – Kérdezett rá John, és pár másodpercig némaság honolt a szobában, egyedül az esőcseppek ütemes kopogását lehetett hallani, de végül odafordult felé és válaszolt. - Félelem, John. Szégyellem magamat hogy egy ilyen egyszerű érzés irányít, de nem tudok ellene harcolni, egyszerűen képtelen vagyok… - Hadarta, és a hangja esetlenül hangzott, a szeme csillogott. John nem kérdezett semmit, csak magához vonta Sherlockot, aki beletemette az arcát barátja puha pulóverébe, és akármennyire is próbált halk lenni, John még így is hallotta, ahogyan szipog. Még egy darabig így ültek a hideg padlón, majd Sherlock elhúzódott és karikás szemekkel nézett vissza Johnra. - Egy ilyesfajta vihar tombolt 13 éves koromban is. Az ablak a kert felé nézett, és az ágyam pedig az ablakkal szemben volt. Békésen aludtam, mikor is csörömpölésre keltem fel, és megláttam, hogy egy fa kidőlt, betörte az ablakot, és rázuhant a kutyámra, akit mindennél jobban szerettem. – Mondta el tömören Sherlock, és összehúzta magán a paplant. - Rettenetesen sajnálom Sherlock. De hidd el, nincs mitől félned, hisz nincs a közelben egy fa sem ami rád dőlhetne. – Mosolygott bíztatóan rá, de ő még mindig ugyanolyan komoran ült ott. - Nem a fától félek, hanem a vihartól, hogy megint elveszi tőlem azt akit a legjobban szeretek. - Mycroft biztonságban van Sherlock, ha kell fel is hívhatjuk. - Nem róla beszélek, John. Rólad. – John először meglepődött, de látta hogy ez a reakció megijeszti őt, így felkelt és felhúzta a barátját a földről, aki nem értette mi történik. - Mint már mondtam, elmentem jam-ért, szóval akár ehetnénk is belőle. – Mosolygott Sherlockra, aki haloványan visszamosolygott, majd sietve felvette a kanapéról a jam-es üveget, és némán megindultak Johnnal a konyhába, kézen fogva. - Veled mindig biztonságban vagyok, Sherlock. – Suttogta.