b u r n i n g desireship

Flying Feather

Superlock, Crossover, a Winchesterek előtt. Vagyis még Castiel ilyenkor még nem ismeri őket, de már megvan neki Jimmy Novak mint porhüvely. Tegnap már nem volt erőm este kilenckor továbbírni, így kis késéssel, de itt van. És most egy fontos kérdés: Ti olvasnátok tovább? Mert én több részesre terveztem :) Molly Hooper vidáman sétált hazafelé kedves kis sorházába, ami London külvárosában helyezkedett el. Aznap a laborban Sherlock megdicsérte a haját, és megjegyezte, hogy „gyakrabban kéne így hordania, így nem tűnik olyan puffadtnak az arca”. Úgy tűnt, hogy jókedvében volt, mert ezen kívül most kivételesen nem panaszkodott a kávéja minőségéjéről. Ahogy ment a járdán lassú léptekkel, mélyet szippantott a kellemes tavaszi levegőből. A házak előtt a fák lombjai már kezdtek visszaállni a régi formájukba, és a virágok is gyönyörűen tarkították a területet. Mindenki sietett valahova még így, délután is, ahelyett hogy azt tették volna mint Molly, és megcsodálták volna a körülöttük lévő szépségeket. Megérkezett a bejárati ajtója elé, ahol észrevette, hogy vagy 5 óriási fehér toll volt elszórva. Leguggolt, az egyiket a kezébe vette és közelebbről megvizsgálta. Ekkora madarak nem járnak arrafelé, és az is szokatlan volt, hogy míg máshol nem vett észre egy tollat sem, itt öt is van. Felállt, és eleinte kicsit félve, de aztán megkönnyebbülve nyitotta ki az ajtót, ahol nem volt egy óriás madár. Nevetve a saját fantáziáján ledobta a táskáját a kanapéra, és épp vette volna le a rózsaszín bolyhos sálat, amit az anyukájától kapott, mikor is meglátott egy ugyanolyan tollat mint amilyen az ajtója előtt is volt, ahogyan pörögve száll le, mígnem eléri a fapadlót. Ijedten felnézett, de még rémültebbé vált, mivel nem volt ott semmi. „ A semmiből került elő, szó szerint.” – Gondolta, és nem tudta mit kéne csinálnia. Hirtelen ötlettől vezetve visszafordult a kanapéhoz és elkezdte előhalászni a táskája mélyéből a telefonját, hogy azzal felhívja Sherlockot. Megkockáztatja, hogy teljesen idiótának fogja nézni, de ebben a pillanatban az sem tudta zavarni. - Molly… - Hallott a háta mögül egy halk, fájdalmas hangot. Hátrafordult, és felsikoltott. Ott térdepelt egy férfi ballonkabátban, tele vérrel, és… óriási fehér szárnyakkal, amelyek fáradtan lógtak kétoldalt súrolva a földet. Molly felülkerekedett a félelmén és odasietett a lényhez hogy segítsen neki. Valahogy nem tudta elképzelni hogy bántaná őt, valami belülről azt súgta neki, hogy ez képtelenség. - Istenem, mi történt magával? Hogyan segíthetek? – Hadarta reszketve, és letérdelt hozzá. Cas szaporán lélegezve visszanézett rá, és a szemei meggyűltek könnyel. - Oh Molly, olyan rég nem láttalak… - Kezdte, de Molly csak értetlenkedve rázta a fejét. - Hogy segíthetek? – Kérdezett rá határozottabban. - Csak ki kell… fújnom magamat… - De hisz vérzel! – Megdöbbent azon hogy miért váltott át tegezésbe, de közben elrohant a konyhába és hozott egy rongyot, majd visszatérdepelt mellé. - Hol van a seb? - Ez nem az én vérem! – Mondta ki végül a férfi, és úgy tűnt már jobban van, elkezdett felállni. Molly döbbenten és rémülten állt fel, mialatt hátrálni kezdett. - Miért vagy itt? – Remegő hangon kérdezte, és próbálta átgondolni van-e a kanapénál valami, amit fegyverként használhat. - Mert megtámadtak minket és most ide tartanak. – A lány hisztérikusan felnevetett. - Kik? És miért akarnak megtámadni engem is? - Mert fontos vagy, csak nem tudod, mert el van temetve mélyen az agyadban. - Nem válaszoltál a kérdésemre. Kik… jönnek?- Hagyta figyelmen kívül a lény válaszát, mert az úgyis bolondságnak hangzott, és egyébként is ha kikerülte a kérdést akkor bizonyára nem is akarja megválaszolni, vagyis fontos információ lehet. Jót tett neki a Sherlockkal töltött idő. A férfi habozott, majd egy nagyot lélegzet, és kimondta. - A síró angyalok.