b u r n i n g desireship

Sport Day

Teen!Lock, Johnlock, Hurt/Comfort(?Még ismerkedem a kifejezésekkel), és egy kis humor is van benne talán. Az alapötlet, a sportnap az a "való életemből" származik, meg annyi van, hogy itt úgy van, hogy eredetileg nem olyan magába forduló, csak... az lett, most nem tudom ezt röviden elmagyarázni.  - Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy kényszeríthetik a diákokat, hogy szombat délelőtt bemenjenek valami idióta sportnapra! – Morgott Sherlock az elegáns adidas-os melegítő felsőjébe, ahogy John-al az oldalán belépett a diákoktól nyüzsgő osztályterembe. - Nem tudott volna a bátyád pasija szerezni neked igazolást a rendőr tesójától, hogy te segítesz nekik? Hisz hívtak, hogy van egy új ügy, nem? – Leültek a szokásos helyükre a hátsó padba, mialatt a klikkek hangosan beszéltek egymással hosszasan, mint akik nem is tegnap, hanem már egy éve nem látták egymást. - Igen, hívtak, és mentem is volna, de ezek már a rendőrségi felmentést sem fogadják el. Mert sokkal fontosabb az, hogy fölöslegesen izzadjak, mint hogy kézre kerítsek egy gyilkost. – Hátradőlt a széken, és ingerülten mocorgott. John levette a pulóverét, és a széktámlájára tette. - De te igazából nem is nagyon fogsz mozogni, egyedül a kötelező iskolakört futod le, aztán kötelezően választható sportként a sakkra mész! - Mert annak legalább van értelme, fejleszti a logikai képességet, John. Te is jobban jártál volna ezzel, mint azzal hogy egy labda után futkorászol. - Azt futballnak nevezik. És… na jó, inkább hagyjuk, Sherlock, ehhez nekem még túlságosan is korán van. – Nyomott el egy ásítást, majd felfigyelt a nagy csendre. Mindenki kiélezett fülekkel hallgatta, ahogyan a rádió bemondja a programok menetét. - „És most mindenki menjen le a St. Jules épülethez, onnan indul a futás. Jó szórakozást minden diáknak! Ja, és ne feledjétek: Nem lehet elhagyni az iskola területét addig amíg hivatalosan vége nincs a sportnapnak!” - Gyere John, essünk át ezen minél hamarabb. – Rángatta fel John-t a székéről, és elindultak. Végigcsörtettek az udvaron, ahol minden diák lázasan melegített a futásra és az egyéb programokra. Hirtelen valaki megragadta Sherlockot hátulról. - Robert tanár úr. – Köszöntötte mogorván Sherlock, és hátrafordult hozzá. – Minek köszönhetem jelenlétét? - Csak azt szeretném mondani, hogy ne legyél olyan utálatos a többiekkel mint szoktál, ez az egész nap arról szólna hogy tegyél a közösségért, légy a tagja. Érted? Na jó, most már tényleg mennem kell, sziasztok! – Köszönt el, és elkocogott az egyik épületbe. John értetlenkedve nézed. - Hát ez… gyors és „kedves” volt. – Motyogta, miközben újra megindultak. - Látszik, hogy nem rég vagy itt. Én már megszoktam, hogy mindenkire, de leginkább rám akarja azt erőltetni, hogy kedveljem az osztálytársaimat, vagy legalább vegyek részt közösségi dolgokban, mint például a csapatsportokban. Nem bírja megérteni, hogy ha még lenne is kedvem hozzá, akkor is tudnám, hogy rossz vagyok abban a sportágban, és ezért mindannyian hibáztatnának hogy miattam vesztették el a játszmát. – John látta, ahogy Sherlock álarca egy kis ideig lecsúszott, és megmutatta az igazi, fájdalommal teli énjét, de gyorsan vissza is vette, bár nem elég gyorsan. Ezután csendesen álltak be a többiekkel a rajtvonalhoz, miközben a hangszórókból üvöltött az akkori divatos zene. - Futunk egy tempóban Sherlock? – Kérdezett rá John mosolyogva, mire Sherlock is egy halvány mosolyt erőltetve magára bólintott. - Rajthoz… - kezdte az indítást a főszervező nő – és rajt! – Üvöltötte, mire mindenki sebesen kezdett el futni, nem számolva azzal, hogy ilyen tempóban már a közepén ki fognak fulladni. John magához képest lassan indult meg, és Sherlockkal vállvetve kocogtak. Az út egyenes volt, nem voltak emelkedők, de Sherlock így is a felénél már erőteljesen szuszogott. - John… levegőt… segíts! – Sápítozott Sherlock, mire lelassítottak. - A bagózás nem tett jót a tüdődnek. – Állapította meg, mialatt lassan közeledtek a cél felé, lemaradva az embertömeg nagy részétől, bár még mögöttük is voltak jó páran. Sherlock oldalára szorított kézzel szenvedte végig a maradék húsz lépést, és mikor beértek a célba, kecsesen ledőlt a földre. - Sherlock, hisz még futnak, rád fognak lépni! – Sikított, és gyorsan felrántotta a földről öngyilkos hajlamú barátját. De mivel amaz nem akart megállni a saját lábán, átvetette Sherlock egyik karját a nyakán, és úgy kezdte el cipelni. - A helyünkre vigyél. – Mondta meg a célt, ami az iskola egyik elhagyatottabb részét takarta. Mikor megérkeztek, Sherlock ledőlt a régi fapadra, és előhúzott a zsebéből egy cigarettát meg egy gyújtót, és rágyújtott. - Meg fogsz dögleni. – Nyugtázta John egyszerűen, mert az elmúlt időben már mindenfélét mondott Sherlocknak a dohányzásról hogy leszoktassa („Agyvérzésed lehet”, „Öregkorodra megvakulhatsz”, „Hátrányos a fogamzásra, bár ez téged nem érint nagyon”), de semmi nem hatott barátjára. - Egyszer mindenkinek eljön a vég, John, miért aggasszam ezzel magamat? – Fújta ki könnyeden a füstöt, mire John nem tudta mit kéne mondania. - Mert hiányoznál másoknak, ha náluk hamarabb halnál meg. – Sherlock keserűen felnevetett. - Ne ámítsd magad, te is tudod hogy a síromon táncolnának a legtöbben. - A legtöbben, de nem mindenki Sherlock, értsd már meg! - Ki is az a kivétel? – Lekocogtatta a hamut a cigarettáról, majd mélyet szívott belőle. - Mondjuk Mycroft, Mrs.Hudson… - Mycroft? Ugyan kérlek, csak púp vagyok a hátán, Mrs. Hudson pedig képes lenne még egy alkoholtól bűzlő gyilkos hajléktalant is dédelgetni. Gondolom itt ki is fulladtál. – John elvörösödött a méregtől, és nem gondolkodva két kezébe vette Sherlock arcát, és erőteljesen megcsókolta. Sherlock elejtette a kezéből a csikket, és nem csókolt vissza, de nem is ellenállt. John elengedte, majd elvörösödve még annyit mondott: - Nekem hiányoznál. – És elfutott a kezdődő focimeccsre. Sherlock elvörösödve ült egymagában, és mikor John látóhatáron kívülre került, megengedett magának egy őszinte, örömmel teli mosolyt.